BULANGA Team

A nap a kompolással kezdődik – egy, a Balearia társaság tulajdonában levő hajóval megyünk át a szoroson, hogy majd egy órás útja végén kiköpjön minket belsejéből, egyenest az kontinensük lábai elé – megjöttek az utazók. Asszonyom, kezit csókolom!

Sokat nem időzünk, a spanyol ellenőrzés csak az útlevelekre koncentrálódik, női mosolyok és már mehetünk is. Irány az autópálya, jobbra tarts, tekerés haza. Este kihalt a sztráda, alig autó, monoton az út. Aki vezetett már autópályán az tudja. 2 éjszakás vezetéssel otthon is lehetünk, bár felmerülnek esetleges városnézési javaslatok.

Tankolás, autódübörgés, kávé- és pisi szünet, kajálás, valamint ezek permutációi jelentik a minimális izgalmat. A nappali mediterrán tájak látványa még feledteti azt, ami odahaza vár ránk, a brutális hideget, a havat, a téli időjárást. A zöldellő narancsligetek és az örökzöldek nehezen emészthetővé teszik még a ránk váró magyar telet. Lassan mindenki prüszköl és köhög, némi megfázással fogunk befutni utunk végén.

Megéhezünk, hát menjünk ki a tengerhez enni valamit. Montofa kisváros lesz a szerencsés, ami megismerkedhet Csapatunkkal és Dögünkkel. Átcsorgunk a városon, ki a tengerpartra. Sétány, mellette a tengerpart, nosza kocsival álljunk ki rögvest. Necces a dolog, de hát embert se látunk, csak nem szól érte senki. Mire kiszállunk a kocsiból s teszünk pár lépést, a helyi rend éber őrei már jönnek is oda hozzánk. Honnan a retkesből kerültek ezek elő? Mindegy, szépen, akkurátusan, egymás szavát nem értve a mosolyok diszkrét bájával távozunk, s pár száz méter múlva már megengedett tengerparti részen fogyasszuk el szerény ebédünket.

Később aztán beütött a bagett-kór. Már régebben megfigyeltük Gyurin, hogy a szénhidrát hatalom. Vagyis mikor teleette magát az amúgy paleós társunk magát frissen sült ropogós bagettel, hihetetlen változáson megy át, nevezetesen erős kóma jelei mutatkoznak rajta. Jó az anyag – mondhatnánk. Nos, ezt most a többiek is megtapasztalhatták. A tengerparti ebédecskénk utóhatásaként három, a szerrel teljesen belőtt ember bekómált teste hevert aléltan a kocsiban hosszú percekig Magyarul jól bekajáltunk, s mint ilyenkor az történni szokott, álommanó fejbevágott mindenkit, kivéve természetesen az aktuális sofőrt, és bár utólag ő is panaszkodott az erős késztetésre, ez nem akadályozta meg abban, hogy a többiek, álommanókkal szemben vívott, vesztes csatájának végeredményét meg ne örökítse.

Az európai sztrádák izgalmat nem hoznak, 110 körüli tempóval haladunk hazafelé. Bár felmerül a nizzai napfelkelte vagy Monaco megtekintése, mindegyik kimarad, mi csak teperünk rendesen. Spanyolokat letudjuk problémamentesen, a franciáknál ismét a tankolások okoznak érdekességet, az olaszoknál az egyik fizetőkapunál akad némi izgalom. Itt az előttünk lévő olasz a kapunál beragad, mi mit sem sejtve begurulunk mögé, várjuk, hogy végezzen, erre mutogatja, hogy valami gond van a kapuval. Tolatnánk kifele, erre mögöttünk lezáródik a menekülési útvonal, bent ragadtunk mi is a fizetőzónában. Igen remek. Jó pár percet kellett várakoznunk, míg valaki méltóztatott érkezni, s kiengedni mindkettőnket. De ezzel ugye nincs vége – attól, hogy a kapu szar, még fizetnünk kell. Leparkolunk a diszpécserközpontnál, s újabb hosszú percek telnek el, míg megtudjuk mennyit is kell kifizetnünk. Az álom pikkpakk kimegy mindenki szeméből s rendszerszidalmazásba megy át

Sajnos ezen felül nem ússzuk meg olasz tankolás nélkül, sajna nem lett elég a franciáknál az utolsó tankolás és a kannákban még meglevő olcsó marokkói cucc, egy 10 literrel hibádzunk. Legyenek boldogok a náluk tankolt 10-essel. Az észak-olasz autópálya szakaszoktól kicsit tartottunk az európai tél miatt, de szinte semmi nyomát nem látjuk a nagy havazásnak, minimális hóréteg feszül az olasz utak mellett.

Ugyanezt találjuk Szlovéniában is. Kellemes tavaszias idő, 5-10 centis hóréteg és ennyi.

Kellemes érzés fog el mindenkit, mikor átérünk magyar földre.

Nosza, ennek örömére keressünk valami helyi kajáldát, ennénk egy jóízűt. Nagykanizsa a kiválasztott város, ott is Heni ismerősének, bizonyos Andrisnak a javaslatára a Kiskakas nevű kisvendéglőbe térünk be. Az ajánlatért maximális köszönettel tartozunk, ugyanis egy remek és hangulatos helyet kapunk. Nagyon finomakat ettünk és ittunk itt, mindenkinek csak ajánlani tudjuk a helyet!

Andris, köszi! Ja és bocsi

Fél 10 környékén érünk Budapestre, megszerezzük lakásaink kulcsait, pálinkafogyasztásokkal zárjuk a napot. Szétosztjuk a hozott közöset, Lőcs mindenkit hazavisz. A Dög kiürülve, útját szerencsésen letudva lepihent a garázsában.

BULANGA hazaért!

Köszönjük mindenkinek, kik tettekkel, kik szavakkal, kik néma drukkal, kik imáikkal segítettek minket hosszú utunkon.

Nedudáljbuzi-számláló: X+13 ( még Európában is kellett növelnünk )

Vezetett távok: Lőcs ( Tanger – Motril ): 240 km, Gyuri ( Motril – Nizza ) : 1385 km, Lőcs ( Nizza – Budapest ): 1215 km

A reggel ismét a tetőteraszon talál minket, a megszokott pastis adagunkkal együtt Sajnáljuk, hogy el kell hagynunk Észak-Marokkót, lenne még mit megnézni itt, de mennünk kell tovább, közös utazásunk utolsó afrikai napja jött el – ma éjszaka átkompolunk Európába.

Természetesen addig is a napot értelmesen és látnivalókban gazdagon szeretnénk eltölteni.

A Rif-hegység vidékére vezet mai etapunk. Zegzugos, kanyargós hegyi utak jönnek szembe, ahol azért néha egy-egy fotó erejéig csak-csak megállunk. A mélyben sziklák, hegyi patakok, az út mentén eukaliptusz fák, paratölgyek és olívaligetek váltják egymást.

Útba esik Észak-Marokkó közlekedési csomópontja, Ouezzane városkája is, ami egy kellemes, hangulatos arab kisváros. Amit itt nagyon sokat látunk, az a rengeteg falusi-tanyasi kisiskolás, akik hazafelé kutyagolnak. Ennek hatására döntenek úgy a lányok, hogy a kocsiban még fellelhető cukorkák, csokik, tisztálkodó szerek végezzék ezeknél a gyerekeknél, esetleg családos nőknél.

Javában osztogatják a lányok a kádókat, mikor az egyik megállónál megtörténik a baj. Egy kanyarból kijövet, vészvillogóval állunk az út mellett, Heni épp egy berber anyának adogatott ki a kocsiból ajándékokat, mikor hatalmas fékcsikorgást hallunk, majd egy óriási ütést hátulról. Egy helyi erő a kocsijával belénkszaladt, a kocsira hátra felszerelt csörlő elvégezte az ilyenkor borítékolható munkát – totálkárosra törte a szerencsétlen az autóját. Nekünk – hála istennek – semmi bajunk nem esett az ijedtségen kívül, a kocsin semmi nem látszik, a csörlővezérlő műanyag doboza szakadt le egyedül a helyéről. Ellenben a marokkói polgár gépjárműve annál siralmasabb – a hűtőjének annyi, ömlik belőle a víz, a kocsi eleje, lámpái teljesen széttörve. Azonnal bámészkodók hada lepi el a környéket, a kocsiból vagy 8 ember mászik elő, s a környező kis dombra ülnek fel.

Na, most mi lesz? Meglincselnek?

2-3 önkéntes segítő azonnal ott terem, körbenézik és elemzik a tényállást. A sofőr úr mutogatja, hogy fizessük ki a kárát, mi mutogatjuk, hogy ki is a hibás, a helyiek csöndben nézelődnek, a segítőink pedig segítenek. Közlik velünk, ha semmi bajunk, akkor menjünk isten hírével, ez itt az ő gondjuk, majd megoldják egymás közt, viszontlátásra. Némi teát tudunk csak odaadni, ez persze nem feledteti a szerencsétlen kárát, de nagyon mást nem tudunk csinálni. Ahogy észrevettük, nem is nagyon akarnak ebből komoly ügyet kreálni, a rendőrség kihívásának még az ötlete sem merül fel bennük. Bár telefonálnak és karattyolnak ezerrel, de mehetünk mindenfajta bántás, problémázás nélkül.

Csendben üldögélünk a kocsiban, azért ez nem hiányzott, olyan jó utunk volt eddig.

Megérkezünk Chefchaouen városába, a fehér városba, amely gyönyörű látványt nyújt zöld tetőivel, fehér házfalaival, kékre festett ajtóival, kapuival. A házfalakat fehérre meszelték a tűző nap elleni védekezésül, míg a kapuk, ajtók és kereteik égszínkék színűek – ez a városka vonzza a festőművészeket, ami elnézve a két 2000 méteres hegy közé épült városka látványát nem is csoda. Évszázadokon át szent város volt, az 1920-as évekig csak muszlimok léphettek be ide. A  városka kasbah-jának közelében lévő téren megebédelünk, süttetjük magunkat a napon, leeresztjük a felgyülemlett feszültséget. Ami meglepő, oda-oda szólogatnak gyanús arcú emberek, hogy marihuánát, hasist, fegyvert kínáljanak nekünk megvételre. Sétálunk kicsit a kék-fehér utcákon, majd elindulunk Tetouan és Tanger irányába.

Közös döntés értelmében Ceuta felé tartunk, ki a tengerhez. Itt kicsit incselkedünk az öreg hölggyel, mert 100 méterre a ceuta-i határállomástól dobunk egy balost, majd az öböl meredek parti hegyeibe vesszük fel az irányt, Tanger felé. Gyönyörű látképet kapunk a meredek emelkedőkről a ceutai öbölre. Viszont erősen ránk esteledik, így némi rossz érzéssel futunk be a célvárosba, ahol mindannyian szerettük volna az utolsó dirhamjainkat elkölteni ajándékokra. Fél 7 körül érünk be a városba, annak kompkikötőjének közelébe, a medina tőszomszédságába. Ha már itt vagyunk, nézzük meg a kompolási lehetőségeket, árakat. Önkéntes segítőnk azonnal akad, majd ő most megmutatja a tuti helyet, hol vehetünk olcsó jegyet az európai áttéréshez. Végül is az előző esti internetes kereséshez képest tényleg olcsóbban kapunk jegyet, ennek örömére 10 euróval szeretne minket megrövidíteni – az összes eurócentünket kapja meg, két tollal kiegészítve, csak hagyjon már minket végre békén. Igen udvariatlan, intimszférába örökké belemászó fickó lepett meg minket. Ő azt mondja nekünk, hogy a medinában már minden zárva van. Cseppet letörve, bár némi reménnyel azért csak bevesszük magunkat az esti életbe.

S lőn. Egy újabb helyi erő csapódik mellénk, ő viszont alapos és rendes, amit kérünk, azt megoldja nekünk. Tegnap reggel, a fesi zsidó negyedben látott datolyák olyan vágyat gerjesztettek bennünk, mely által okozott szenvedés csillapszik – az oly nagyon hiányzó gyümölcsöt is be tudjuk szerezni, kiegészítve mindazzal, amire még afrikai utolsó napunkon vágytunk. Ő megérdemli a baksist, normális volt a csávó, köszönet érte.

Megvan a jegyünk a kompra, beszereztük a hiányzó ajándékokat, megvan a pénzünk egy utolsó nagy teletankolásra, nosza a még meglevőt együk el. A medina aljában lévő egy szimpatikusnak tűn étterembe beülünk, s megtöltjük a gyomrunkat. Éjféli kompra vettünk jegyet, jó másfél órával előtte el is indulunk Tangerből, hogy a mintegy 40 km-re levő Tanger-Med-be menjünk, s onnan átkompolhassunk Algeciras-ba.

Éjszaka van, alig van forgalom, gyors a marokkói határelhagyás, viccesek a határőrizeti rendőrszervek, akik kikérik maguknak, hogy forró teát tételezünk fel arra az esetre, ha fáznának. Ők söröznek kérem, Allah már ide úgy látszik, nem lát el.

Lőcsék tavalyi Afrika elhagyása némi veszteséggel zárult, ugyanis a kompra való felrámpázás előtt az olasz hajósok nem engedték fel a tele gázolajos kannákat a hajóra, mondván az gyúlékony és veszélyes. Ezt megelőzendő még Tangerben átpakoljuk a kocsit, eldugjuk a kannákat, így nyugodtabban várjuk a behajózást. Alig van autó, pikkpakk felkerülünk a kompra – semmi ellenőrzés, semmi átnézés, az átvilágító röntgen volt az egyedüli vizslató eszköz még a marokkói ellenőrző szerveknél, de természetesen az is rendben volt.

Egy óra múltán már európai földet taposva kezdjük meg hosszú és monoton utunkat az európai autópályán hazáig. Alvás a kocsiban, aki ahogy tud, menet közben. Igyekszünk haza, már hiányzik az otthon mindenkinek.

Nedudáljbuzi-számláló: X+11

Vezetett távok: Lőcs ( Fes – Tanger ): 389  km

A reggel hamar eljön, irány a tetőterasz, az ébredező város látképével eltelve fogyasztjuk el reggelinket. Kicsit álmosak a kiszolgálók, de érthető, hisz nekik a fél 9 korán van, csak a hülye nyugati turista huhog ilyenkor.

Reggelink végeztével a beharangozott gájdunk is megérkezik, szakállas, enyhén sötét bőrű, tipikus marokkói úriember, szépen kiöltözve. Hivatalos idegenvezetőnek titulálták előző este, az első benyomás ezt támasztja alá, meglássuk, hogyan működik ez a valóságban. Mi azt hittük, hogy az ő kocsijával megyünk körbe a városon, de hamar be kell lássuk, hogy ezt félreértettük, s mi leszünk a szállítmányozók, oda megyünk, ahova mondja.

Első utunk a királyi palota tőszomszédságába, a fesi szefárd zsidók utcájába vezet. Itt látjuk meg a pultokra kihelyezett, különféle datolyákat, amik a másnap este egyik mozgatórugóját jelentik majd, de erről akkor és ott. Az itt élők utcáját, házait, boltjait mutatja meg nekünk útitársunk, közben magyarázva azt, amit kell. Nem tolakodóan, nem muszájból és nem sokat beszél, csak annyit, amennyi feltétlenül ott és akkor szükséges. Még nem vagyunk meggyőződve arról, hogy helyes ötlet volt őt felfogadni, bár amennyit kért, az kvázi nem sok, de ha egész nap a nyakunkon fog lógni, az azért gáz lehet.

A zsidó negyed után a város déli oldalán fekvő felújított várhoz megyünk, amit jelen pillanatban a marokkói hadsereg bázisként használ. Innen gyönyörű látkép nyílik a városra, az olívafák szegélyezte völgyben látjuk a város 3 történelmi negyedét: az újvárost, valamint az óváros két részét, Új-Fés-t és Ó-Fés-t. Szembe velünk az északi vár, ami a várost övező hegyek aljában helyezkedik el, s a világ legnagyobb fegyvermúzeuma kapott helyet benne.

Mihelyst jól kibambultuk magunkat, kísérőnk egy olyan kőfaragó műhelybe visz el minket, ahol a marokkói kormány által kibocsátott hivatalos szertifikát szerint készítik a híres marokkói díszítőelemeket. Teljes és kimerítő körbevezetést kapunk, minden munkafázist megmutatnak, kezdve a fazekasokkal, az általuk készített edényeket kifestőkkel, kik természetes anyagokból nyert festékekkel díszítik az elkészült és kiszáradt edényeket, kancsókat, tányérokat, egyéb használati tárgyakat.

Mindezek után a mozaikelem készítőkhöz térünk be. Az állunk ismét porban, mert látjuk, hogyan is készülnek azok az apró mozaikelemek, amiket már volt szerencsénk milliószor megcsodálni. A földön ülve, kalapáccsal egy nagyobb kő fölé görnyedve, mázas agyaglapkákból, eléjük tett minta alapján ütögetik ki ezeket az apró mintákat. Sziszifuszi és hihetetlen munka. Megismerjük a fali vízkutak, asztallapok, mosdók és még ki tudja hány fajta használati tárgy készítésének fortélyait az alapforma létrehozásától, annak kiöntésén át, a kiöntött alapmintába behelyezett mozaikkockák elrendezésén keresztül annak végfázisáig, mikor is elkészül egy egy ilyen remekmű. A végeredmény gyönyörű, s ezt egy külön kiállító teremben, vagy boltban aztán meg is csodálhatjuk. Végtelen a fajták kavalkádja, rengeteg különböző letisztázott, leendő gazdára váró csoda sorakozik előttünk.

A régi óváros mélyére vezet további utunk. Ó-Fés az egyik legszebb és leghíresebb marokkói medina, amelyet a 9. században alapítottak az itt lakók, s 1978 óta az UNESCO Világörökség része. Mintegy 9400 utca, sikátor és kerengő alkotja ezt a hatalmas labirintust. Az óváros két újabb negyedre tagolódik: Andalúziából sok muzulmán család települt át a keresztény hadak üldözése miatt, s alapították meg a magukkal hozott tudással és művészettel, pompás díszítéseikkel, egyedülálló fafaragásaikkal, díszeikkel gazdagon ellátott házaikkal az Andalúz negyedet. Később újabb családok érkeztek Kairouan városából, s ők is letelepedtek itt, különálló negyedet alkotva. Az Ó-város kvázi a mesebeli Kelet – megőrizte a hagyományokat, az ősi látképet és városképet.  Állandó a tömeg, érdekes látvány a szűk utcácskák sokszínű kirakodó árusa s a köztük járkáló csacsikordék, a rengeteg falikút és mecset. Barangolunk ezeken a szűk utcácskákon, csodáljuk a régi emberek itthagyott történelmét, a falak által közrezárt kis boltokat, a benne ülő mestereket, kik néha-néha pillantanak fel csak munkájukból. Csak Fés-ben 30000 kézműves él és dolgozik. Ha eddig azt hittük a marokkói emberekről nagy általánosságban, hogy lusták, akkor itt ez már nem állja meg a helyét. Szorgos embereket látunk, aprólékos és remek végeredményeket.

Ahogy az ilyen túrákon általában lenni szokott, „bejáratott” illetve „leszerződött” boltokba is be kell térnünk, ahol a fesi kézművesség különböző fajtáit láthatjuk, illetve mutatják meg nekünk. Első ilyen látogatásunk – már ha a kőfaragókat nem számítjuk – a szőnyegkészítő. Egy hatalmas, gyönyörűen felújított riádban van ez a bizonyos boltocska, ahol aztán rengeteg fajtájú és típusú szőnyeget mutatnak nekünk. Természetesen nem vásárolunk, de itt talán ezt nem is remélték. Tovább is állunk.

A medinai útvesztőben különböző belső kapukat, minareteket, múzeumokat, történelmi emlékhelyeket, Korán-iskolákat ( medreszeket ) mutat nekünk kísérőnk, akinek társaságát lassan-lassan megszokjuk. Nem tolakodó, ha nézelődni akarunk, vagy ha valahova külön betérünk, megvár minket, nem siettet, nem siet, s így van ez jól.

Megismerkedünk a karavánszerájokkal – olyan helyekkel, ahol az alsó részen az állatokat tartották, a belső, emeleti kerengőkben voltak az átutazók szobái, s alant pedig a kereskedelem folyt.

Tímár-negyed. Egyszer csak ott van előttünk, zegzugos kis utcácska, betérünk egy bőrös boltjába, ahol a tulaj felvezet minket a tetőre, a lányoknak némi mentát ad, hogy azt szagolgassák, majd elénk tárul az, amit már a könyvekben, az interneten, esetleg tévében a középkori filmekben láttunk. 2012-t írunk, s mégis egy régi világ elevenedik meg előttünk. Egy olyan hely, ahol több mint 700 éve ugyanazzal a technológiával tisztítják, cserzik, színezik, szárítják a különböző állatbőröket. Semmi mesterséges anyag, semmi kemikália. A munkafázis az alábbi: a megnyúzott állat bőrét megszabadítják a szőrtől, szőrmétől, amit aztán külön gyűjtenek s szárítanak ( Ezek később a szűcsökhöz kerülnek ). A nyersbőrt víz, citromlé és madárürülék, guanó keverékének elegyével áztatják napokig. A kiáztatott bőröket egy mosómalomban átöblítik és átmossák a Fés folyó vizével. Az emberek derékig állnak a cserző és színező kádakban, kézzel kiszedik a bőröket, majd amikor egy nagyobb halom összegyűlik, elcipelik a malomba, bedobálják annak forgódobjába. Az átmosott bőröket aztán a különböző természetes anyagokból nyert színezékbe merítik, itt is áztatják pár órát vagy napot. Van itt indigókék, sáfránysárga, agyagbarna, szénfekete, virágvörös színkavalkád. Áztatás után a megszínezett bőrök szárításra kerülnek, melyet a fesi nap égető sugarai intéznek el. Percekig állunk ott és nézzük ezt az egészet – a lányok hamar feladják, ők inkább a bőrös boltjába menekülnek, de Lőcs és Gyuri még percekig figyeli a lent dolgozó embereket, akik nagyon nem beszélnek, mindenki tudja és teszi a dolgát, rend van, fegyelem és munka. Betekintünk a boltba, ahol a fenti látvány értelmet nyer – gyönyörűen és igényesen elkészített ruhadarabok, táskák, kesztyűk, egyéb bőr használati tárgyak sorakoznak. Teljesen máshogy tekintünk a kézművesek eme remekeire, hogy látjuk és tudjuk, mi hogyan és milyen keservesen készül.

A tímárokat elhagyva rádöbbenünk, hogy ezt a gájd nélkül aligha láthattuk volna. Na nem csak azért, mert egy eldugott kis hely ez, hanem mert célirányosan mindig oda kerülünk, ami érdeklődésünkre tarthat számot. A következő kis utcácskában a muszlim esküvői kellékeket, szertartási tárgyakat, kísérő bútordarabokat gyártó asztalosok foglalnak helyet – képet kapunk az ő munkájukból is. Utánuk egy fémmíveshez térünk be, ahol aztán minden van. Tán még egér is Bár azt nem látunk, de pl. Coca-Colás üveget felmintázva ezüstös elemekkel igen. Giccs és puccparádé az egész, bár hozzá kell tenni, hogy a kézművesség eme válfaja is megérne egy misét az aprólékos és szakszerű kidolgozások láttán. A következő takaró és sálkészítő kézműves szuk szintén rendben van.

Itt megtudjuk, hogy a négy királyi várost külön-külön szín jelöli: Rabat a fehér, Meknés a zöld, Marrakesh a piros és Fes a kék szín tulajdonosa. Sőt saját marokkói nevet is kapunk: Ildi az Aisha, Heni a Fatima, Gyuri a Mohamed, Lőcs pedig a Mustafa nevekkel ismerszik majd meg az arab világban.

Lassan, de biztosan megéhezünk, ezért gájdunk egy étterembe visz minket. Szeretnénk megkóstolni a híres helyi specialitást, a „pastillá”-t, ami egy könnyű, leveles tészta vagdalt hússal, cukorral, mandulával, fűszerekkel töltve, ízesítve. Rögtön gyanússá válik azonban az, hogy szinte csak külföldiek ülnek odabent. Ennek ellenére leülünk, s az étel rendelése előtt biztos, ami biztos alapon jól rákérdezünk az ebéd alapárára. Az első megdöbbenésünkből lassan ocsúdunk, igen drága itt a kaja, jó nagy haszonnal dolgozik a helyi erő. Megbeszéljük, hogy ez nekünk igen sok, megyünk is elfele. Próbál alkudozni, megy is lejjebb az ár, de még az is túl sok ahhoz, amit eddig megszoktunk az itteni árakból. Kísérőnk is halkan kérdezget, mi és mennyi lenne az, amit kajára költenénk. Némi infót csepegtetve neki azért csak el tud vinni egy olyan helyre, ahol elfogadjuk azt, amit a hely nyújthat. Egy kellemes, hangulatos, autentikus berber étterembe kerülünk, ahol megelégszünk azzal, amit és amennyiért kapunk. Na, ez az, ezt szerettük volna – egy olyan helyet, ahol kapsz is valamit az itteni környezetből, s nem egy turistalehúzós műmájerség az egész.

Az estebéd után újult erővel lépdelünk tovább a medina utcáin. Újabb érdekesség, a fűszerek és kozmetikumok világa elevenedik meg. Egy helyes kis csaj meg- és bemutatja nekünk az arab világ ismertebb fűszereit és kozmetikumait, az argánolaj csodáját. Lelkesek és érdeklődőek vagyunk, s ez lesz némiképp a vesztünk – az összeválogatott vásárlandók aranyárban kerülnek szemünk elé, még az alkudozás hatására is elég magasban maradnak az árak. Bár némely dolog hazajön velünk, de ez nagyon drága – és nem csak a mi pénztárcánkhoz mérve, hanem európai viszonylatban is eléggé megszaladt itt a boltos képzelőereje. A boltból kijövet aztán a lányok közlik is, hogy soha többet nem megyünk be semmilyen boltba. S mit ad Isten, izé Allah? 5 perc sem telik el, s a hölgyek már egy kézműves ékszerész boltocskájában lelik meg életük fontos ékszereit, illetve Gyuri is itt talál rá régen keresett ajándéktárgyaira. A gájd csak mosolyog, s jókedvűen beszélget Lőccsel a női lélek ilyetén létéről. Érthető, mégiscsak beindult a biznisz, vásárolnak is az ebadta turistái.

Késő délután, teljesen elégedetten hagyjuk el a medinát, s térünk vissza szálláshelyünkre. Kifizetjük az idegenvezetőnket, megköszönve neki az egész napos együttlétet – egybehangzóan állítjuk, igenis megérte őt felfogadni, rengeteg dolgot mutatott és magyarázott el, amit magunktól aligha sikerült volna így felfedeznünk. Megfáradva ücsörgünk még egy pár órát a szobáinkban, képeket válogatunk, átbeszéljük a mai és leendő napokat, szotyi, pastis, narancslé fogy agresszívan, majd pihenni térünk.

Jó nap volt ez a mai is.

Vezetett távok: Lőcs ( Fes belváros ): 14 km

Rabati reggelünk elég ősziesre sikeredik, az ég borult, sőt esett is némi csapadék. Megreggelizünk s elindulunk a rabati látnivalók közül letudni a legismertebbeket.

Kezdjük mindjárt a Marjane ismételt látogatásával, aminek alkohol szekciója 10-es nyitását egy kávézással várjuk meg. Bevásárolunk, majd elhagyva szeretett bevásárlóközpontunkat megtekintjük a soha el nem készült Hassan-tornyot, ami egy 12. századi minaret része. Ma egy pillér és 2-3 méteres oszlopok jelzik a tervezett mecset helyét.

A torony közvetlen közelében van Marokkó felszabadulás után számított első szultánjának, V. Mohamednek a mauzóleuma, ami érdekes és pazar ötvözete a régi és modern építészeti megoldásoknak. A bejáratoknál, illetve a park bejáratainál lovas díszőrök teljesítenek szolgálatot.

Körbesétálunk, s dél körül elhagyjuk a fővárost Meknés irányába.

Megkeressük a medinát, s elindulunk a mélyére, a lányok már bátran előre mennek. Nem sokat maradunk, mert az egy dolog, hogy nézelődünk, s a város medinája szűk utcácskáinak látványában gyönyörködünk, az éhség azért javában gyötör minket. Csodálkozó és érdeklődő szemek kísérik bolyongásunk, ritkán láthatnak errefelé turistát annak ellenére, hogy a könyvek azért ajánlják ezt a helyet. A város a 3. királyi város, ma is rivalizál a közeli Fés-el. Érthető, ugyanis az ország legtermékenyebb vidékének a központja, bár ma már jelentős ipari város is.

 A meknesi főtéren a bazársor és az árusok, mutatványosok látványa már megszokott, az éttermek előtt is rikkancsok és behívóemberek. Az egyiknek szót fogadva beülünk hozzájuk, s annak ellenére maradunk, hogy a mindenhol szép számmal jelen levő macskák által kifolyatott húgy és a macskakaki látványa döbbent le minket. Shawarma a kajánk, mondjuk rá, hogy jó, bár furcsa a citrom és a fahéj egyvelege – kifelé Meknés-ből aztán ennek örömére muszáj egyet fertőtleníteni.

A megállóhelyen aztán jó hasznát vesszük JP ( ejtsd: dzsípí ) gyalogsági ásójának, mert az embermagasságú agavék apró gyermekhajtásait begyűjtjük otthoni felhasználás céljából. Megjegyezzük, hogy a kocsi lassan botanikai kertként is üzemel, rendes mennyiségű génbank-ként funkcionálhatunk odahaza

Álomszerű amúgy a zöld meknesi vidék, az olajfaerdőségekben bővelkedő dombok, a gyönyörű völgyek, a szelídnek mondható táj, a 2000 éves római város Volubilis vagy Moulay Idriss, a szent iszlám város fehér házaival és zöld tetőivel.

A várost csak messziről csodáljuk, egy hegyre épült, messziről piramis formájú alakjával uralja a látképet. A város alatti völgyben terül el Volubilis, ami a 2-3. században az észak-afrikai provincia székhelye volt a maga 20000 (!) körüli lakosával. Az ásatási területen feltárták a város romjait, megtaláljuk a bazilika, a capitolium, fórum, diadalív, palota, fürdők és a polgári házak romjait, kőfaragványait, mozaikpadlóit, illetve felfedezzük a vízvezetékek és utak nyomvonalait.

Megelevenedik a történelem, órákat lehetne barangolni a romok között, mely az egyik legjelentősebb nem iszlám látnivaló Marokkóban. Aki idejön, az ne hagyja ki, feltétlenül nézze meg, érdemes!

Gyönyörű az egész völgy és persze mily meglepő, épp naplemente van, ergo a fotók is remekek lesznek Az utolsó látogatók között vagyunk, akik elhagyják a helyet, tele élménnyel és kellemes érzéssel, még annak ellenére is, hogy sétálgatva a történelem eme színpadán a kocsi riasztóját halljuk felfedezni a korinthoszi oszlopok közt. Szerencsére nem történt semmi, az őrök azonnal meg is nyugtatnak minket, s ennek örömére bort és viszkit szeretnének tőlünk szerezni.

Jócskán ránk esteledik, mire Fés városába érünk, az Atlasz lábánál fekvő királyi városba. Már a bevezető szakaszon mellénk csapódik egy önjelölt turistavezető motoros, akit csak igen nehezen tudunk lerázni, mi szeretnénk megoldani a saját útkeresésünket.

Tarka és sokoldalú az élet itt, pont olyan, mint amilyenre a turisták vágynak. A turisták igen, de nem mi és nem ma, mert esténk programját a szotyi, a sajt, a viszki és a pastis bájos egyvelege fogja alkotni Mindez természetesen akkor, ha megtaláltuk szállásunkat.

Nem szeretnénk a rabati nem kellemes, eredménytelenhez közelítő, brutáldrága hotelkeresős estét megismételni, de ahogy egyre jobban hatolunk be a városba, elfog minket ez az érzés újfent.

A lányok ugye előző este kerestek pár szállást, de csak utcaneveink vannak, ellenben GPS-ünk és térképeink alapján eccerűen lehetetlen vállalkozásba fogunk, ha ezeket szeretnénk beazonosítani. Az idő múltával nagyjából menne is a dolog, ezzel viszont újabb meglepetés ér minket: a régi városrészben lenne szinte mindegyik szálló, ahol mind az autóval való közlekedés, mind a navigáció konvergál a lehetetlenhez. Mikor odaérünk az első kinézett szálló közelébe, eszméletlenre duzzad az embertömeg, szűkülnek az utcák, s ekkor lép vagy fut oda hozzánk egy helyi srác, aki szeretne nekünk segíteni. Először kapcsiból elküldenénk, de a körülöttünk pezsgő esti életet nézve úgy döntünk, segítsen nekünk, ha annyira akar.

Itt hozzuk az este és talán az utunk – reméljük – legjobb döntését.

A srác leparkoltatja az autónkat, s lebeszél a szállóról, mert ő mutat egy másik helyet. Ildi, Gyuri marad a kocsiban, míg Heni és Lőcs elindul utána. Belépnek a régi városrészbe, annak is az egyik szűk sikátorába viszi a lábuk. A srác lelkesen tör előre, ők kicsit bizonytalanul, de követik. Egyszer csak megáll egy jellegzetes régi medinákban mindennapos magas, riád-szerű lakóépület előtt, amiről kívülről semmi nem látszik abból, ami a falain belül van. Ez egy Dar, ami vendégháznak lett átalakítva – gyönyörű, autentikus szobákat mutat. Hideg van, de a szobák befűthetők. Heniéknek az összes szobát megmutatja a srác, aztán hogy az álluk még lejjebb essen, a körbevezetés a tetőn ér véget, ahonnan a fes-i medina éjszakai látképe tárul elébük. A döntés azonnali – marad a csapat itt 2 éjszakát. Az ár sem vészes, sőt kecsegtetőbb, mint az eddigi árak voltak. Gyönyörűen felújított belső, mór és arab díszítőelemek mindenütt, igényesen és szépen kialakított szobák, normális és nyugati színvonalú fürdők, wifi, reggeli az árban, vendégbejelentő. Az ezeregy éjszaka meséi elevenednek meg. Visszaroncsolnak a kocsihoz, már parkolunk is tovább őrzött részre, kipakolunk, egy segédemberke kézikocsival segít nekünk, mindenki zsizseg körülöttünk – némi összeveszés a srác és a kézikocsis között a baksis összegén.

Ildi és Gyuri állukat szintén keresgélik a látvány láttán, nekik is tetszik a dolog, ők is szerettek volna egy ilyen autentikus helyet kipróbálni. Ez naggyon jó hely lesz nekünk – reméljük ismét. A srác körbemutogatja a helyet újfent, elbeszélgetünk vele a hely mibenlétével és felújításával kapcsolatban – megtudjuk, hogy majdnem 2 évig tartott a belső tér és egyebek felújítása. Megbeszéljük a reggelit, mikor és hol, a holnapi vezetőnk érkezését, aki körbevezet minket Fes látnivalóin. Remek és remek és remek!

Holnap elfoglalhatjuk a várost, bejárhatjuk medináját. Már most várakozásokkal telve készülünk a tímárnegyed látványának – és várható ótvar, rothadó szagának – befogadására. Is.

A nap terepezése: Gyuri egy földúton terepezett 50 métert az autópálya és a párhuzamosan vezető főút között.

Nedudáljbuzi-számláló: X+7

Vezetett távok: Gyuri ( Rabat – Fes ): 386 km

A tegnapi fárasztó nap után kicsit lustizunk reggel, majd a kicsekkolás és reggeli után megbeszéljük, hagyjuk ki Safi városát, s egyenest El Jadida felé vegyük az irányt.

Az első látnivalónk egy erődváros, ami a leírások szerint fejlődik, növekszik, s egyre több turistát fogad. Az itt élők büszkék a tartományi székhelyükre, nosza, sasoljuk meg legfőbb látnivalóját.

Vasco da Gama az „Angyal bástyájának” nevezte el anno ezt a marokkói részt – itt egy kicsi, középkori portugál városka állt, melynek óvárosát ma is hatalmas falgyűrű veszi körül, s 4 bástya erősíti. Az erőd bejáratánál egy régi ciszterna fekszik, mely látogatható – meg is tekintjük. Egy idős emberke kalauzol minket, bár nem értünk franciául, a mutogatásaival, kézzel írt számaival, lelkes körbevezetésével nagyjából értjük, mit is akar mondani. A kis helyi srác, akit anyja megkér, hogy kísérjen el minket a bejárathoz, nem fogad el semmit tőlünk.

A városkában beülünk egy helyi gyorsétterembe, ami főleg halételeket kínál fogyasztásra. Itt megkóstoljuk a paellát tenger gyümölcseivel, meg eszünk garnélát kalamárival. Nem rossz, de nem is jó, mondjuk hogy elég ahhoz, hogy kibírjuk a következő etapot.

El Jadidát elhagyva folytatjuk kóborlásunkat Casablanca felé, ami Marokkó legnagyobb, Afrika pedig a 2. legnagyobb városa. Érdekesség, hogy míg 1830-ban egy 600-700 fős kis falucska volt, addig mára a külvárosokkal együtt 3,5millió lakosa van, ami egész Marokkó lakosságának a 10%-át jelenti. Ipari és üzleti világváros, ami már rég kinőtte az eredeti kereteit, bár megmaradt emberi léptékűnek és barátságosnak. Minket a városból egyedül a II. Hassan nagymecset érdekel, amelyet egyes útikönyvek szerint 1milliárd dollárból építettek, s a marokkói lakosok dobták össze rá a pénzt.

A bevezető útszakaszon behatolva a város környékére nagy a forgalom, rengeteg a gépkocsi és az ember. A bevezető út kétszer hatsávosra bővül, némi döbbenetet vált ki belőlünk, ezért Lőcs valószínűleg behalóz egy sebességkorlátozó táblát, mert a rend éber őrei lecsapnak kocsinkra, kiállítanak az autók folyamából.

Míg Lőcs a papírjait keresgéli, s mutatná az idősebb rendőr bácsinak, betekintve az ablakon azonnal megvételre kerül Heni mosolya által. Innentől kezdve le vannak ejtve a kocsi és sofőrjének papírjai, a szabálytalankodás s minden egyéb, Heni bája és csivitelése a rend őréből mosolyt csal ki, majd mindennek a végén még puszit is dob a mitfárernek. Minden utánunk jövőnek tanácsoljuk: csakis nővel jöjjön erre a vidékre, az itteniek morcossága azonnal tovaröppen, mihelyst egy európai hölgyemény kerül a közelükbe, kvázi kenyérre kenhetők.

A nagymecset az óceánparton épült, hatalmas, több mint 200 méteres tornya uralja a környéket. Rengeteg ember van a téren, többnyire itteniek, de ritkán turistákat is felfedeztünk köztük. A tér és a mecset környéke tiszta, csilivili, de attól elfelé már az emberek szanaszét szemetelik a kiépített óceánpartot, melynek hullámtörőjén az óceán vize néha és néhol jó magasra felcsap. Lassan megy le a nap, nagyon szép fotókat tudunk készíteni. Megpróbálkozunk azért a bejutással – az útikönyvek említik, hogy látogatható -, de a fiúkat erélyesen, de nem durván elutasítják. Nem muszlimok nem léphetnek be a mecsetbe, csakis látogatási időben, akkor is kísérővel. Így csak kívülről, be-be fotózva kapunk képet a gyönyörű kialakításról és hatalmas belső teréről. A lányok tovább jutnak, ők a női szakaszra azért bejutnak némi helyi segítséggel.

A nagymecset az 1999-ben elhunyt uralkodó tiszteletére épült és 25000 embert képes egyszerre befogadni. Az arab világ legnagyobb építménye, ami ötvözi a mór építő- és díszítőművészetet a modern kor vívmányaival. Van itt kérem mélygarázs, konferenciaterem, kollégium, könyvtár és vallási iskola.

Casablancát elhagyva az óceán mellett haladunk tovább felfelé, Rabat irányába. Itt kellene szállást találnunk, amivel aztán akad némi problémánk. Az útikönyvek ajánlása szerinti hotelek túl drágának bizonyulnak, alternatívák meg nagyon nincsenek se a GPS, se a térképeink alapján. Bár egyet azért találunk, ami megfelelne, de inkább továbbállva keresgélünk tovább.

Jó órás keresgélés után inkább a helyi Marjane felé vesszük az irányt, próbálunk némi fertőtlenítőszert beszerezni, hátha sikerül. Bár a Tesco nyitva van, az alkohol szekció mára már zárva. Ezen cseppet lekonyulva újra elkezdjük a keresgélést. Belátva azt, hogy Rabat nem a mi városunk, a hotelei számossága nem az erősségük, feladjuk a további kutatást, s az eleddig talonba helyezett szállóhoz térünk vissza, a Hotel Annakhil-hez. Itt megkapjuk szobáinkat, melyek igényessége elmarad az eddigiekhez képest, de az átutazónak tökéletes. Londiner, wifi és reggeli van, viszont nem vagy alig működő erkélyajtó, zár, tökéletlen fürdőzuhany, lelakott és koszos folyosó is akad.

Vacsora a velünk utazó kajásbőrönd tartalmából realizálódik, némi mag elfogyasztása után képek nézegetésével telik el ébrenlétünk utolsó órája.

A nap beszólása: 3 nő körbeáll egy tüzet. Lőcs mondja, nézd már, a szemetet égetik, s melegednek mellette, erre Heni: lehet ám, hogy a nagymamát égetik; Ildi megszólal: banán-time. Megállunk Sidi Bennour előtt, s marokkói banántömeg kerül megvásárlásra, s úgy esszük, mint aki még nem kapott sohasem.

A nap kérése: „Lőcs, mielőtt tovább írod a blogot, kiöntenéd a körmeimet az ablakon?”

A nap rutinja: egy-egy pisilés olyan 50km-es túrát jelent, melynek végén már kezdődik is egy újabb túra

A nap pofánverése: a mecsetnél leparkolunk, s a helyi parkolómaffia egyik tagja némi ellenszolgáltatásért parkolójegyet ad. Szinte el sem hagyjuk az autót, amikor a kiccsávó mellet lefékez egy jármű, kipattan belőle 3 erősebb okostojás, hangosan elkezdenek pörölni a gyerekkel, melynek vége egy hatalmas tasli. Ezzel az eseménnyel akár a konfliktus-számlálót is beindíthatnánk, mert este Heni szeme előtt egy házaspár férfi tagja a nyílt utcán helyreutasította a női társát kellő fizikai erő igénybevételével.

A nap ledöbbenése: El Jadida felé döbbenetet kelt nem csak az út mellett nézelődő emberekben, hanem bennünk is, mikor egy megvadult ló átszaggat előttünk keresztbe az úton.

Nedudáljbuzi-számláló: X ( Heni számolja )

Vezetett távok: Gyuri ( Marrakesh – El Jadida): 178 km, Lőcs ( El Jadida – Rabat ): 208 km

Marrakesh.

Nem a müezzin ébreszt, hanem a mobil Megreggelizünk. Kicsit tapasztalatlannak meg ijedteknek tűnik a személyzet, nevezzük kicsit bénáknak, mintha most látnának először nagy fehér embert!

Felcihelődünk, várostérkép a kézbe, GPS a zsebbe, Heni és Ildi kinézi a megtekintenivalókat, s ezen előtervezés mentén haladva elkezdjük a napi túrát.

V. Mohammed Avenue az utca neve, ami a mi Andrássy utunkhoz hasonlítható – erős túlzással persze. A por és a szmog érezhető illetve látható, homályos az egész mindenség, amerre csak nézünk.

Az első, amit észreveszünk, a sok nyugati turista, illetve az egyre modernebb marokkói felfogás jelenléte, ami természetesen ötvözve van a berber és tuareg szokásjogokkal, az iszlám előírásaival. Jól megfér az iszlám mecset a bankok és elit szállodák sorával, a kéregető koldus a fejkendős, arceltakarós nővel és a kifestett arcú, farmernadrágos fiatalokkal. Ami furcsa, egy csávó megy előttünk, öltönynadrág, márkás cipő és a teletabi ruha rajta.

Találunk egy parkot, cyber-park, no ide bemegyünk, megnézzük mitől is lehet az. Gyönyörűen gondozott és karbantartott park ez, a munkások épp szorgoskodnak odabent, pálma, narancs és oliva fák, virágzó fenetudja mik, leanderek, néhol gyep, az öntözéshez kialakított járatok és földhalmok, szökőkutak és a park lényegét adó internetes terminálok.

A parkból kijőve tornyosul elénk a Koutoubia mecset. 800 év óta hallani reggelente a müezzin monoton, egyhangú, éneklő beszédét a minaretből, ami Marrakesh vallási szimbóluma, és a városnak olyan jelentős jelképe, mint Párizsnak az Eiffel-torony. Bemenni csak iszlám hívőknek engedélyezett, egy gyors betekintésre azért futja. Ami lehangoló, hogy a torony környéki ásatások eléggé elhanyagoltak, koszos és húgyszagú minden. Utunk folytatásaképpen az Almohád városfal részét jelentő,  szépen díszített városkapu, a Bab Agnouhoz érünk. Mellette nyíló kis utcácskán behatolunk, hogy a kaputól nem messze lévő kasbah-ban található Szadida-sírokat megnézzük. A Szadida-dinasztia eme mauzóleumában éri el a mór művészet a tetőfokát. 4 szultán és velük 62 családtagjuk nyugszik itt név néálküli és jeltelen sírokban, melyek nagysága és kiemelkedése jelzi az elhunytak rangját, hideg szépségüket a termekbe besütő nap még jobban kihangsúlyozza.

Innen eljövet a bazársor szűk sikátorain át vezet utunk a Bahia-palotához, amely híres csodálatos arab díszítőművészetéről, amely minden termében megtalálható – színes mozaikok, csipkemintás stukkók, fafaragványok, gyönyörű, andalúz mintájú belső kertek. Gyönyörű ez az egész, már megérte idejönni.

A palotából kifelé jövet következik Marrakesh szíve, a medina megtekintése, a milliónyi bazár kavalkádja. A lányok készen vannak

A medina 1985 óta az UNESCO világörökség része.

Papucskészítők, gagyikaárusok, ékszerészek, kaftán(teletabi)árusok, fűszer-, aszaltgyümölcs- és húsárusok, fémművesek, rézmetszők, fa és kőfaragók, kelmefestők, szőrmések, bőrösök, gyapjúsok, szőnyeg és takaróárusok színes kavalkádját leírni nem lehet, ezt látni kell. Nyüzsgés, nem erőszakos ám rábeszélő invitálás ér minket lépte-nyomon, harag és sértődés nélkül viselik az elutasításokat. Természetesen van, amikor nem lehet ellenállni, s az árus büszkén mutogatja kincseit. Nem gond ha nem veszel, csak gyere be és nézz körül. Tisztelettudók és barátságosak velünk – többnyire ugye a lányokkal

Egy berber nő érdeklődést lel Heni szemében – jó félórás alkudozás és variálás kezdődik. Az üzlet bár nem köttetik meg, de az élmény megmarad, nem sikerül rásózni az ezüstnek kikiáltott kézműves karkötőt, annak ellenére, hogy az árat már konkrétan a béka segge alá viszi a Nő. Mással nem vigasztalódhat, mint az időközben Lőcs által lefotózott jelenetsorért kierőszakolt pár dirhammal.

A bazárok, szuk-ok között egy kellemes kis téren aztán megállunk enni valamit. Remek helyen vagyunk, nagyon finom szendvicset kapunk, némi kávéval egyetemben. Itt azután Gyuri és Ildi veszik el egy sapkaárus portékájának rengetegében. Az üzlet némi alkudozás után megköttetik, mindenki boldog és elégedett. Ezt különben megfigyeltük, hogy ha az üzlet megköttetik, az eladó érdeklődik afelől, hogy elégedett vagy-e azzal, amit kaptál és amennyiért azt kaptad. Ez nekik – és persze nekünk is – fontos, látszik a boldogság az arcukon, ha minden rendben van. Szívre tett kézzel, főbólintással köszön el a többség tőlünk, a tiszteletet megadjuk és megkapjuk.

A bazárok szűk utcácskáin keresztül egyszer csak kiérünk a Jemma el Fna térre, amit Afrika legnagyobb szabadtéri színpadának is nevezhetnénk, ugyanis rengeteg mutatványos és mulattató van itt napközben. A hangulata? Nos az elég nehezen leírható – mutatványosok, pergő dobszó, a kígyóbűvölők folyamatos dudaszólamai közt folyamatosan kavarog az embertömeg. Köztük cikázik a rengeteg robogós, a sétakocsikázásra invitáló lovaskordék, a mesélőket, mesemondókat, zsonglőröket, hennafestőket, jósokat körbeálló emberek falát körbeveszik az agadíri és marrakeshi narancsot és narancslét áruló kocsik sokasága. A tér sokszínűségét adják még a természetgyógyászok, fogászok, írnokok, kuruzslók – és mindemögött ott a havas Atlasz, kvázi díszletként. Leírhatatlan.

4 óra felé, amikor már párszor körbejártuk a teret és a bazárokat, kibökünk egy kávézót, melynek tetőteraszán elfoglalunk egy szimpatikus sarkot, s onnan csodálkozunk rá az elénk táruló térre. Itt várjuk meg a naplementét, miközben látjuk, ahogy elfoglalják a tér egyik oldalát az időközben szép számmal beszivárgó ételárusok. Szépen lassan gyarapszik az éteksátrak száma, növekszik a füst és az ínycsiklandozó sültek illata.

Eljő az idő, mikor feladjuk helyünket, s irány lefelé, együnk!

Újabb élmény-kavalkád ér minket, rikkancsok és becsábítók hada lepi meg az étkezni vágyókat. Melléd szegődik pergő beszédű helyi erő, mutogatja az étlapját, minden kajáldának saját száma van, amit kér, hogy jegyezzünk meg, s ha visszatérünk hozzá, ide térjünk be. A „maybe later, tomorrow ( talán később, holnap )” kifejezést előszeretettel használuk, nehezen engedik tovább a leendő kuncsaftot.

A Nº100-as rikkancsa – másodszorra – aztán levesz minket a lábáról meggyőző, barátságos és visszautasíthatatlan rámenősségével, lecsüccsenünk. Gyorsan terítenek, kuszkuszt rendelünk, az előétel saláta, mentatea grátisz. Jól meg és bekajálunk, Gyuri és Lőcs esznek, míg bírnak, a lányok azért kicsit disztingváltabban étkeznek Hiába, az Afrikában eltöltött idő függvényében látható hozzáállásunk a helyi étkekhez. Étkezésünk végén az egyik fogatlan rikkancs Henit behívja a pult mögé, a szakács birodalmába, képnek pózol, vidámak a srácok. Nem is csoda. Érkezésünk után mi vagyunk az élő példa a becsábító, éhezőfogdosó srác számára, aki jól teszi a dolgát – rövid időn belül tele vannak a 100-as sátorhoz tartozó padok, míg a szomszédunk kong az ürességtől.

Lőcs és Gyuri még nem fejezte be a gasztronómiát, még egy dolog hátra van nekik a marrakeshi térből, konkrétan a csigaárusok portékáját is bevizsgálnák.

De előtte egy kis mozgás sosem árt, a lányok nagy örömére ismételten a bazárok mélyére vezet utunk. Itt aztán Ildi megveszi élete egyik fontos pink ruhadarabját és egy másik rucit.

Tanulva abból az érdekességből, hogy akárhol jártunk, s meglátták Lőcs Samsung Wave okostelefonját, mindenhol vagy elcserélni, vagy megvenni akarták azt, így ebből kiindulva Ildiék felfegyverkeztek egy használaton kívüli mobillal. Itt ennek aztán jó hasznát veszik, az egyik ruhadarab ezzel fizetődik ki. Egy másik szukban egy újabb árus srác Gyurival boltol, üzlet köttetik itt is. Visszafelé a térre, egy újabb érkező árus portékája mellett aztán kitör a káosz – kis tajine formájú mázas edénykék garmadája hever egy taligán, apa és fia sietve készül a vásárlókra. Mi is veszünk pár ajándéknak valót, kicsit zavaros a csomagolás és elpakolás. Lőcs éppen a fizetés fázisában, miközben Gyuri és Ildi kiválogatva a nekik tetsző tárgyakat, fizetésre vár, erre Heni megkavarja kicsit az állóvizet, mutogatunk, gesztikulálunk, „együttfizetjükeztakettőtdenemaHeniét” típusú varia aztán odáig fajul, hogy Gyuriék lelépnek, 2 plusz áruval felvértezve, Lőcs meg a fizetés után raportra ott marad, mert az árusnak gyanús lesz a kavarodás. Apa és fia értetlenkedve  beszél egymással, most akkor ki mennyit is fizetett, mennyi is lett becsomagolva. Pár perc után tisztázzuk magunkat, miközben sejtjük – ami később már bizonyosságot is nyer -, hogy kettővel többet pakoltak oda nekünk, így tehát ismét féláron sikerül nyélbe ütnünk üzletet.

A bazárok lassan, de biztosan zárnak, mi még visszamegyünk, s megkóstoljuk a csigát. Azt kell mondjuk, hogy semmi extra, hasonlít a földhöz, a haltejhez, némi csirke íz is mintha lenne benne. Egyet meg kell állapítanunk, nem lesz a kedvencünk, az biztos, erős bűz lengett a csiga árusok környékén.

Újra be a bazárba, némi levezető körbejárás után elindulunk hazafelé. Némi ATM keresés után hazatérünk, s meglepődve nézzük a folyamatosan menő GPS letöltött és tárolt napi útvonalát, amely 25,5 km-es napi etapot jelez. Meglepően jól bírtuk a napi bazározást-mászkálást-nézelődést, a lányok köszönettel is vannak irányunkba.

Mindenki elégedetten tér nyugovóra, holnap továbbállunk s elindulunk Casablanca felé.

Ennyi volt Marrakesh.

A nap balesete: említettük, hogy az emberek között rengeteg robogós száguldozik, néha szó szerint is. Aztán mikor is úgy döntünk, hazatérünk, Lőcs egy nagyobb testű idősebb ember mögött lépkedve arra eszmél, hogy egy őrült motoros telibekapja az urat. A robis gyerek taknyol egyet, a nagytestű azzal a lendülettel esik egy hatalmasat rá a motorra, közben Lőcs fájós bokáját telibekapja zuhanó teste. Elnézéskérés hegyek a motorostól, nagy maflás az úrtól, Lőcs sziszeg egy sort, nem vészes a dolog, mindenki jól van, mehetünk tovább – a többit intézzék el ők ott.

A nap csalódása: hiába kerestük, kutattuk, orvosi rendelvényre kiutalt fertőtlenítő adagunkat nem tudtuk beszerezni.

Némi változás a reggeli környékén, a tegnapi majré utóhatása kipihenéseképpen 8 órás kelést rendelünk el magunknak. Reggelizünk egyet, összepakolunk, kicsekkolunk, wifizés, majd pénzt váltunk.

Nézzük meg a várost! Illetve csak annak Taourirt Kasbah nevű részét, ami nem messze van a szállótól. Gyalog felkeressük, kapunk egy gájdot a nyakunkba, mondjuk máshogy nem is lehetne bemenni.

Végigkalauzol a földvár belsejében, megmutatja a régi berber világ mai napig álló épületeit. Szűk sikátorok, agyagfalu épületek, kis boltok, bazárok nyitva, portékával tömve, kézművesek, helyi iparosok ezerszám. A modern technika is jelen van, a müezzineken itt is hangszóró, internet kávézó, wifi lehetőség, villany, telefondrótok mindenfelé. A marokkói zászló is az ilyen épületek rendszeres és elmaradhatatlan éke.

Beinvitálnak minket egy takarókészítőhöz, a gájd megmutatja szinte az összes anyagtípust, nem kell vásárolnunk, nézelődünk. Aztán egy szőnyegárushoz térünk be, aki szintén büszkén dobálgatja elénk a legkülönfélébb portékáját. Itt sem vásárolunk. A fiúkat az egyik árusnál viszont már nem engedi tovább az inger – tuareg fejkendő vásárlódik. Ráadásul meg is mutatják a helyiek a kamerának is, hogy hogyan kell felkötni.

A túránk során Magyarországon már szokatlan árusokkal találkozunk. Nehezen fogadjuk a boltba invitálást, sok mindent nem akarunk vásárolni, ergo alapból utasítjuk el . Pedig itt még dívik az, hogy az árus büszke arra, amit árul, lelkesen kipakolja és mutogatja élete munkáit, persze azért megemlítve az árat is. Térj be, idegen, nézz körül, s csodálkozz. Ez az alap technika, taktika. Ha nem vásárolsz, az se baj, de ha megtetszik valami, már megérte neki is. Lassan aztán megszokjuk ezt is, be-betérünk a kisebb boltokba, sőt a lányok már egyedül is elmerészkednek, s egy nekik szimpatikus arab srác boltjának legmélyére is behatolnak, ahol csodás világ tárul elébük.

Túránk végén kifizetjük a csávót, s a lányok azonnal beszabadulnak egy másik bazárba, ahol ismét elkap minket a nézelődés. Az egyik árus beinvitálja a fiúkat kicsiny boltjába, azonnal kis samedlit tolnak a seggük alá, a boltos pár perc múlva kinyitja kicsiny ékszeres dobozát, majd válogatott berber és tuareg kézműves munkákat rakosgat eléjük. Az ékszerek környékén befutnak a lányok, s kezdetét veszi egy jó félórás nézelődés, alkudozás, sikeres vásárlással a végén. Az alkukkal már olyan rutinosak vagyunk, hogy harmadáron szerezzük meg kincseinket.

Húha, idő van, mennünk kell tovább. Marrakesh bár nincs messze kvázi, de az Atlaszon is újra át kell kelnünk, nem is beszélve a mai nap fő látványosságáról, az Ait Ben Haddou-ban található agyagerődről s annak megtekintéséről ( Itt forgatták többek között a Gladiátor c. filmet ). Tankolunk, majd irányba állunk. Gyorsan odaérünk, nincs messze a várostól. Gyönyörű a hely, egy hegyorom oldalán és tetején van ez a bizonyos agyagerőd, amelyet a mai nap is laknak berberek. Az erőd és a falu között folyómeder, benne most csak csordogál az Atlasz olvadt hava, száraz lábbal átkelhető. Kis srácok a lányokat kézen fogva segítik át a hídként funkcionáló, egymás elé-mögé rakott kövek és homokzsákok garmadáján. Jó szakma ez, kérem

A várba belépve találkozunk Mustafával, aki sáfránnyal fest képeket, érdekes módon. Egy bizonyos technikával láthatatlan módon viszik fel egy darab papírra a kép alapját. Ezt aztán átfesti sáfránnyal, indigóval, az így bekent papírlapot gázláng felett rázogatva szépen lassan előtűnik a kívánt kép. Gyönyörű dolgok lógnak boltja falán, itt is elveszünk, vásárolni fogunk. Enged az árból is, meg grátisz ajándékot is kapunk, vigyorgunk, mert szép képeket sikerült beszerezni.

Felsétálunk a hegyoromra, körbetekintünk, elnézelődünk egy darabig, a kocsinál iszunk egy kávét, harcra fel, irány Marrakesh. Először rossz irányba indulunk, helyesbítés következik, majd bagettvadászat indul, mert jeleznek a gyomrok, enni kéne. Egy faluban aztán találunk is, ácsi ebédelni. Az Atlasz szokásos kanyargósságával újfent megbirkózunk, a sötétség már azon túl éri el a Csapatot.

Az esti Marrakesh pezseg és nyüzsög. Kibökjük a térképen azt a behatolási pontot, ahol szeretnénk a külvárosi részen besunnyogni. Itt cseppet hibázunk – a régi medina egyik kapuját böktük ki, a fal belső részén haladva aztán a piaci élet forgatagába kerülünk. Szűk utcák, tömeg, rutinozás, ámulás, bámulás. Semmi vész, lassan kikeveredünk a forgatagból, irány szállást keresni. Bár a térkép és a GPS rengeteg szállót jelöl, tartunk attól, hogy – mivel turisták kedvelt célpontja a város – drágák a hotelszobák. Úgy is van, párat megvizsgálunk, az egyikben pökhendi recepciós vigyorog az általunk kívánt szobaárat hallva. Úgyse fogtok olcsóbbat találni sehol, hülye turisták! Negyedórás séta után találunk egy jó helyen levő, cseppet visszafogottabb hotelt, Dar Naciria a neve. Angolul egy kukkot sem beszélő személyzettel kell megküzdenünk, egy büdös szót sem értenek abból, amit gagyorászunk, mint ahogy mi sem az övékéből. A tanácstalanságot aztán felváltja a tett, kerítenek egy másik személyt, aki némiképp az angol nyelv tudásának birtokában van – megmutatnak pár szobát, ami elnyeri tetszésünk, Marjana és Thuja nevűekben kerülünk elszállásolásra. Meleg víz, angol WC – más nem is kell a jóléthez, ráadásul kapunk majd reggelit is. Jó lesz kiinduló bázisnak a holnapi bazártúrához. A kocsi parkolásával akadnak némi gondok, közvetlenül a hotel bejárata elé kell állnunk, mert pár méterrel odébb egy őrző-védő kukásmellényes elég kemény árat szeretne kicsikarni tőlünk a szolgáltatásáért. A hoteles, angolultudó hölgyemény és kukásmellényes keménycsávó cseppnyi vitája után végre jó helyre kerül a kocsi is.

Belakás után már nem megyünk sehova, iszunk némi páleszt, magok, rágcsa, wifi, megyünk aludni, holnap mozgalmas napunk lesz.

A nap meglepődése: Mustafa meglep minket azzal, hogy nagyon nehezére esik neki a 70+70+50 matematikai  összeadás, ezen cseppet meglepődünk; Heni Marrakesh előtt a töksötét bevezetőn veszi észre, hogy napszemüvegben ücsörög a kocsiban. Így már érthetővé vált számára a világ e tájékának sötétsége, ami már több órája tart.

A nap érdekessége: Az Atlaszból lejövet előttünk egy Mitsubishi pickup, benne a férfiak, míg a platón hátul 3 nő fekszik, betakarózva, arcukat eltakarva – igazán életszerű marokkói autentizmus.

Dedalon-számláló: 8

Vezetett távok: Lőcs ( Ouarzazate – Amerzgane ): 69 km, Gyuri ( Amerzgane – Marrakesh ): 144 km

7-kor nyitna szállónk ebédlője, reggelihez felsorakoznánk, de még sehol senki, így bejárjuk a szállót, felmegyünk az ebédlő melletti teraszrészre, s a napfelkelte idejére ott is maradunk. Remek és pazar a látvány. Aztán megjön a séf, megkapjuk megérdemelt reggeli fejadagunkat.

Mai napunk a „Majré Napja” néven vonul be közös történelmünkbe

A vízesésről szólna, annak megtekintéséről, de odáig el is kell ugyebár jutni. Még a városban teletankoljuk a kocsit és a kannákat, mindenre jobb előre felkészülni, mégiscsak az Atlasz mélyére megyünk. A lányok még nem tudják, milyen úton megyünk, Lőcs tavaly megtapasztalta ezen út minden gyönyörűségét – bár este jöttek erre. Remek lesz

A városból kivezető úton kibökünk egy elágazót, ami a célunk felé fordítana, egyenesen be az Atlasz hegyei közé. Nagy levegő, nagy nyelés, földút ez is, felrémlik hát a tegnapi „Rémület és remény napja”. Az elején jó minőségű, aztán természetesen romlik erősen. A lányok a tegnapi nap után ismét egy kis habkönnyű terepélménnyel gazdagodnak, bár ez nem olyan vészesre sikeredett, mint amaz. Nem bánjuk meg, hogy erre jövünk. Itt is eldugott kis falvakat találunk, gyönyörű kis édenkerteket – ismét a víz és élet kettőse nyer megerősítést. A berberek csodás világa elevenedik meg, a datolya-oázisokkal, házaikkal, népviseletükkel, a nomád állattartás mindennapjaival, kész szociológiai kirándulás ez. A földút rendesen kanyarog, majré lassan beindul.

Heni magához vesz egy zacskó cukorkát, s az apró falvakban vagy azok közelében fel-feltűnő kisgyerekeknek adogat belőle. Illemtudó, rendes gyerkőcökkel találkozunk, akik nem követelőznek, hanem csak elfogadják azt, amit kapnak. Az egyik faluban egy anya és két kicsi gyereke a szerencsés, hogy velünk találkozott. Ők több mindent is kapnak, bár sok mindent adni már nem tudunk, de a mosolyukhoz ez is elég – tisztálkodási szereket is kapnak.

Óriási hegyek, a völgyeikben az életet adó víz ( vagy csak már a hűlt annak helye ) utunk díszlete. Hogy milyen is? Gyúrd össze a Békás-szoros hegyeit, völgyeit, a horvát Dinári-hegység útjaival, a Transzfogarasi hágó szerpentinjeivel. No, ilyen bitumen utat kapunk nemsokára. Jó 140 km remek kanyargósság, föl és le, éles jobbosok-balosok váltják egymást. Megy a majré a kocsiban rendesen, innen a nap elnevezése.

Az egyik kanyar után kecskesereg ereszkedik le a hegyoldalon, mely meredély tetején két kispásztor integet nekünk. Mi illedelmesen megvárjuk, míg az állatok megoldják a számukra cseppet sem meglepő élethelyzetet – természetesen pár fotóval bővülünk. A kissrácoknak az út mellé elhelyezünk némi cukorkát, meg csokit, mutatjuk nekik, hogy hova rakjuk. Alig találkozunk szembejövő autóval, de ami jön, azzal testvériesen osztozunk azon, amiből csak egy van – egysávosra szűkül az atlaszi sztráda, néhol a természet kátyúkat váj bele, sőt van, ahol visszaveszi azt, ami az övé. Kontrasztos településekkel is találkozunk: némelyik gyönyörű, tiszta, rendezett, a másik meg ocsmány és szemetes.

Többször is megállunk, mert a látvány miatt csak nem tudunk haladni rendesen, muszáj megörökíteni mindent, a francnak kellett nekünk ámulatba ejtő helyekre mennünk. Lent vagy a völgyben, ahol süt a nap, föléd mindkét oldalon az Atlasz hófödte csúcsai emelkednek, a patakmederben csobogás hallatszik, az úton illetve mellette lévő tócsában fagyott a víz, s mindeközben virágoznak a mandulafák. Gyuri az egyik megállónál nem bírja ki, s hógolyózni próbál – a nyitott kocsiablakon sikerül is neki bedobnia, amit meggyúr. Az angyalkacsinálás már csak ráadás

2 után érünk a vízeséshez, leparkolunk, s akkor lép oda hozzánk Hassán, a leendő gájdunk. Az elején bizalmatlanul fogadjuk, de ahogy telik az idő, s kalauzol minket, úgy válik egyre jobban elfogadottabbá az, amit tesz értünk. Először is megmutatja a vízesést felülről, majd egy jó 3 km—es körtúrára visz minket, ahol is kapunk ízelítőt a vízesés egy másik perspektívájáról. Mikor ezen jól kicsodálkozzuk magunkat, mesél az ottaniak életéről, az oliva és argán közti különbségről, a lakók munkájáról, kis gazdaságaikról, a megélhetés mindennapjairól. Megmutatja az ligetet, mesél az apáról fiúra szálló, generációkhoz tartozó familiáris olivafákról, amiket az éppen élő családfő saját, egyedi jellel jelöl. Aztán bevisz minket egy modernebb berber házba, ott körülnézhetünk, majd teával kínálnak. Megismerjük a marokkói hamman ( fürdő ) használatának rejtelmeit, valamint az argán dió feldolgozásának lépéseit. Bemutatják, hogy a leszedett argánból milyen lépéseken át vezet az út a különféle szépészeti szerekhez. Heni és Ildi ki is próbálják az argánmag pasztává őrlését. A kiállított termékekből aztán ki-ki vásárol is magának.

Az autentikus minitúra után leereszkedünk a 110 méteres vízesés aljába, ahol egy újabb nézőpontból csodálhatjuk azt meg. A vízesés oldalában aztán felfedezzük a majmokat is, ennél közelebb azonban nem jutunk hozzájuk. A zuhatag aljában egy tákolt hidacska vezet át az egyik partról a másikra. Mi ezt válasszuk, de ha valaki nagyon akar, akkor összeeszkábált tutajokon szerezhet csónakélményt, mert a vállalkozókat beviszik közvetlenül a vízzuhatag aljába. Mi ezzel nem élünk, mert már későre jár, meg hideg is van, meg még enni is szeretnénk. Hassán ajánl is egy kajáldát, leülünk, teljes látkép a vízesésre, 4 személyre kérünk bárány tajine-t, nagyon finom kenyérrel, valamint salátával, oszt mert éhesek vagyunk, bekajálunk. Közben lassan, de biztosan a nap tűnik elfele, kezd vacogós hideg lenni, mi pedig természetesen nem öltöztünk túl. Gájdunk visszavezet minket a kocsinkhoz, mi megköszönjük a vezetését, ő jó utat kíván, kifizetjük, s megindulunk hazafelé.

Útvonal megbeszélés után Marrakesh-nek fordulunk, így egy másik útvonalon indulunk visszafelé Ouarzazate irányába, hátha ez a lehetőség kevésbé lesz kanyargósabb, mint az ide jövetkor volt. Besötétedik, nem kellemes a ránk boruló estében kanyarogni kietlen tájakon hosszú ideig, bár A Dög jól teljesít. Tele tankkal és gyomorral szebb az élet, nyakunkba vesszük az Atlaszt újfent.

Fél 9 környékén érjük el az Atlasz lankáit újra, megkezdjük kapaszkodásunkat 2260 méter magasra, Tizi’N’Tichka hegy magasságáig. Az N9 számú főút az, amit kinéztünk, este jól belátható, alig izgulással vezethető. Heni elkezdi fogyasztani a Dedalon nevű anti-hányás tablettát, s az út előrehaladtál a 6.-ik tablettával rendesen ki is üti magát, mint egy kábszeres ücsörög a kocsiban. Átkómázza a teljes Atlaszt, úgy kell szólni neki, hogy megjöttünk Gyuri ismét megköszöni mind a magasságosnak, mind Lőcsnek, hogy ismét az esti Atlasz jutott neki osztályrészül

Mikor szobáinkba érünk, gyors elköszönés – elég volt ebből mára is, majrénapunkat lezártnak tekintjük. A csajoknak nem kell altató.

A nap behalózása: A vízesést tekintjük éppen egy adott perspektívából, amikor Heni felfedez egy ülő majmot messze, egy távoli hegyormon. Marokkói kísérőnk már vigyorog, Heni győzköd minket, hogy az ott egy majom. Gyuri a fényképező zoom-jával közelebb hozza az állatot, amiről aztán kiderül az igazság, Hassán tele szájjal röhög. Heni majomnak vélt látni egy guggoló embert.

Dedalon-számláló: 6

Vezetett távok: Lőcs ( Ouarzazate – Cascades Ouzod ): 209 km, Gyuri ( Cascades Ouzod – Ouarzazate ): 289 km

A szokásos reggel 7 óra összehozza a bandát, a hidegvizes fürdés megteszi a hatását, csipák kinyíltak. Rendezzük a szobát, mégeccer végigcsodálkozzuk a szállót és hangulatát, majd elindulunk.

Tegnap Lőcs kinézett egy utat, ami Tafraoute-ből Igherm felé tartana. Nem arra mennénk, amerről jöttünk, hanem egy másik kivezetőn – ez az Anti-Atlaszban menne szintén, de a térkép szerint ez főútnak minősül ( ellenben a tegnap esti bevezetővel, amit alsórendűnek titulált ).

Megyünk kifelé a városból, 3-szor is elvétjük az irány, hol a francban van az a rohadt elágazó. Aztán jön a minimális ledöbbenés – egy ház mellett van egy aprócska lejáró, földúttal. Ez lenne ez a bizonyos főútnak titulált térképút? Na mindegy, vágjunk bele, végülis autónk nem BMW, a lányok meg legalább megízlelik a terepautózás savát-borsát.

Na de azt, ami ezután jött, arra azért nem számítottunk – a lányok „A rémület és remény napja” –ként fogják ezt a közös napunkat felemlegetni unokáiknak.

Ez az út kietlen tájakon át vezető, először jó minőségű földút, majd köves-sziklás, alig kitaposott istencsapása. Az első 25 km nem is olyan vészes, alig kell terepfokozatba kapcsolni. De ahogy közelednénk a GPS által jelzett ponthoz, az út kezd felmenni a hegyek oldalára. Ez azért sem előnyös, mert a hegyről esős időkben az összegyűlő csapadék hatalmas eróziós lefolyásokat mar a hegyek oldalába, természetesen nem kímélve az itt lakók által megalkotott és használt földútrendszert. Vagy 4 ilyen vízmosáson kell átkelnünk – van, amin egyszerűbben, van, amin dolgoznunk kell, s van, amit alternatív kerülő közbeiktatásával kell és lehet csak megoldani. A lányok inkább kiszállnak, mintsem a Dög belsejében ülve rémüldözzenek. Gyuri szerint az itt szerzett és kapott terepélmény durvább, mint az eddigi utunkon bármikor – ezen aztán a lányok újra csak elszörnyülködnek, megköszönve nekünk ezt az útszakaszt. Megy a majré rendesen

Volt egy olyan rész, ahol egy nagyon éles jobbost kellett bevenni. Nehezítette a megoldást, hogy a kocsitól jobbra sziklák, balra pedig egy nem túl mély szakadékocska is volt. Lőcs a befordulást elkezdve, a kocsi elejét a kisebb szakadék szélére irányítva próbált Y rutinokkal befordulni. Egészen addig, amíg az első kerék cseppet túlszaladt, leszakadt a padka, bal első s a kocsi eleje a szakadék felett lóg, a kocsi seggében meg sziklák és az út padkája. Szegény Gyurinak is rá kell segíteni egyszer a kocsit elölről megtolva ahhoz, hogy a szorult helyzetből a kocsi felezővel, meg jó nagy kövér gázzal ki tudjon jönni. A lányok mindezt jó messziről nézték, s azt látták, hogy Gyuri két kézzel tartja a 3 tonnás autót, sőt egy nagy nekirugaszkodással vissza is tolja az útra A srácokat szemeik előtt már vérbefagyva is látták ( a pálinkásüvegek náluk voltak )

A hölgyek aztán azon is elcsodálkoztak, hogy mi milyen unottan és nyugodtan tettük a dolgunkat az ilyen terepen, ők meg hüledeztek, meg ámuldoztak, meg rettegtek, meg jajongtak, meg „ottaszakadékbalratarts”-oztak, meg „ottaszakadékjobbratarts”-oztak. Többször felhangzott szájukból a „Nosza, igyunk egy pálinkát!” kifejezés. Gyuri legnagyobb problémája ellenben az volt, hogy éhes.

Olyan 5 km-el a célnak kikiáltott pont előtt aztán jött a szívás – megszűnt az út. Pontosabban az út megvolt, csak a fentebb említett vízelfolyás hatalmas darabot mosott el az útból. Amit eddig meg tudtunk oldani kövek dobálásával, alternatív kerülőkkel, az itt nem ment. Jobbra magas sziklafal, balra szakadék, előttünk vagy másfél méteres, mély beomlás, a túloldalon pedig ott folytatódik az út.

Fasza és itt is „Nosza, igyunk egy pálinkát!” Menjünk csak vissza pár kilométert, mert erről az útról volt egy leágazás, ami levitt a völgybe. Első ránézésre azt hittük, hogy az itteniek járták már ezt ki amiatt, amibe mi belefutottunk. Próbáljuk meg, sokat nem veszíthetünk, nem egész 5 km lenne az a bizonyos pont, ahova eljutni szeretnénk, ne kelljen már visszamennünk a legelejére ennek az egésznek. Sajnos ez az út is zsákutcába visz, mert amilyen bíztatónak indul, az úgy is romlik el. A völgy nem vezet sehova, előttünk tornyosul egy bazi nagy hegy, melynek a fenti karéján látjuk kanyarogni azt az utat, ahol mennünk kellene, de oda ugye a beomlás miatt nem juthatunk. Innen a völgyből meg más út már nem vezet tovább, a haladásunk először egy motornyomnyira szűkül, aztán az is eltűnik. Ennyi, nincs tovább, vissza kell fordulni, mennünk kell vissza Tafraoute-ba.

A visszafelé úton az idevezető vízmosásokat, alternatív kerülőket kell újfent legyűrni, ez már nem megy olyan nehezen.

A kisvárosba visszaérve boldogság van, mert Gyuri és Ildi így végre fel tudják váltani euróikat, kinyitottak a bankok. A fene nagy hurráhangulatban aztán elfelejtünk tankolni. Igherm felé az Atlaszban megbúvó kicsi falvakon keresztül vezet az út, ottan nincsenek kutak. Még szerencse a tetőcsomagtartón elhelyezkedő 2 teli kanna létezése. Kifogyás közeli állapotunkban megállunk, s míg a csajok elkezdik a reggeli szentségét, addig betöltjük a két kannát a kocsiba. Mindenki megkajál, mindenki megéhezett.

A további utunk bitumenen megy, Ighermben tankolunk, néha meg megállunk fotózni, egyebek. Az egyik kis faluban, miközben Gyuri témát talál és megörökít, odajön két kisgyerek. Illemtudóan köszönnek, semmi követelőzés, semmi kádózás, csak rácsodálkoznak arra, amit nagyon ritkán látnak – nagy fehér utazók állnak meg mellettük. Csokival gazdagodnak, s ahelyett, hogy még kérnének, mint amit ugye eddig megszoktunk, megköszönik és már el is futnak vele.

Gyönyörű és félelmetes helyeken autózunk, élmény minden perc. Sziklás, pálmafás völgyek, csodás falvak, rengeteg elhagyott kasbah, vagy éppen felújított, esetleg újonnan emelt földvárak. Mindenhol a már megismert vöröses szín, fotó témák mindenütt. Egyszer felkapaszkodunk a hegyekbe, ahol megszűnik a civilizáció, másszor leereszkedünk az életet adó völgyekbe, kis oázisok bukkannak elő. Ahol a víz megjelenik, ott azon nyomban élet fakad – ezt nagyon jól példázza az, amit a mai nap látunk.

Este 7 felé érünk a végcélhoz, Ouarzazate városába, ahol szintén a Lőcs által javasolt szállást vesszük célba. 2 éjszakát foglalunk, mert holnap innen kiindulva először Marokkó egyik híres látványosságát, a 110 méteres vízesést szeretnénk megnézni, csillagtúrában.

Az újabb pálinkát már kispohárból isszuk a szobánkban. Nyakunkba vesszük a belvárost, keresünk egy éttermet, s megvacsorázunk. Menta tea, marokkói leves, shawarma és tajine kefta a menü. Némi előétellel elégségesnek tituláljuk. Visszaséta, kis pálesz gyomorfertőtlenítés jogcímén, oszt alvás.

„A rémület és remény napja” véget ért.

A nap megállapítása: Heni szerint Afrikában a Hold sokkal határozottabb, mint odahaza.

Vezetett távok: Lőcs ( Tafraoute – Askaoun ): 229 km, Gyuri ( Askaoun – Ouarzazate ): 200 km

7-­kor újfent találka, irány a hotel étterme, reggelizzünk. Tegnapi lehetőségek megint, semmi változás, ismét jól megkajálunk.

Amíg Lőcs kicseréli a kocsi légszűrőjét, addig a többiek összecuccolnak, s kicsekkolnak.

Az első napirendi pontunk az Agadir fölött magasadó hegy, melynek tetején van egy várrom-szerűség. Éjszaka gyönyörűen ki van világítva, hát nézzük meg nappal is. Kanyargós szerpentin visz fel, s a kilátás gyönyörű – alattunk Agadir, s a kikötő látképe. Sok fent a turista, némi dirhamot is elkérnek a parkolásért. Az árusok itt is itt vannak, reszketeg kezű idős bácsika két kecskegidával keresi a mindennapi betevőt. Gyorsan az érdeklődők kezébe nyomja a mekegő kicsit, jajdeari, atyalapatyala, mennyibe fog ez kerülni? 10 DHM az öregé lesz, hadd éljen.

Kifelé Agadirból van egy Marjane nevezetű helyi Tesco, oda benézünk, hiába no, fogy a pálinka Itt veszünk némi sert, helyi vöröset és desztillátumot, amiről később majd kiderül, hogy ánizsos párlat ( Ouzo és Pastis ). Nem csak szesz kerül a bevásárlókocsiba, de ha magyar beszabadul külföldön valahova, ez tuti megvevődik. Ha azt írnánk, hogy tejet meg joghurtot meg csokit vettünk, abban semmi érdekes nem lenne.

Ait Baha után elkezdünk felkapaszkodni az Anti-Atlasz hegyei közé. Gyönyörű, vöröses az egész táj, teraszos megoldással gazdálkodnak az itteniek – csak tudnánk mit is termesztenek. Kicsiny falvakkal is találkozunk, emberekkel viszont alig-alig. Kanyargós szerpentinek, remek kilátás, tavaszias idő – jaj de jó! Bementünk a tutiba, virágoznak a mandulafák az Atlaszban – itten jó idő van most. Az egyik kanyarban a kilátás pompás, ideális parkolót is találunk, na itten most ebédelünk egyet. 4 fogásos ebédet rittyentünk össze, közben gyönyörködünk abban, amit az Úr ideteremtett. Egy teraszos kiülős tereprészt választunk, melegítünk és csöndben szemlélődünk. A mai nap ismét megérte – örülünk, hogy nappal láthatjuk az Atlasz hegyeit-völgyeit, megbúvó kis falvait.

Meg kell említenünk, hogy láttunk egy vadkant, ami absolute nem hasonlít a vadmuffra

Painted Rocks. Ez a mai fő attrakció. Tafraoute mellett van ez a bizonyos hely, ami Marokkó egyik legszebb völgye. Valami francia valami festőművész valami érdekes indíttatásból a völgy bizonyos köveit befestette kékre-zöldre-feketére-pinkre, s ezzel biztosan valami új művészeti ágat teremtett. Lőcs pár percet kér, míg újra elpuffogja, amit tavaly – konkrétan ő ezt nem tekinti művészetnek, inkább természetkárosításnak – a többieknek viszont tetszik, s ez a lényeg. Körbejárjuk a völgyet – némi terepélményt kapnak a lányok, ez nem BMW

Kicsit későn érünk, de ez nem is baj, mert egy szimpatikus sziklát kinézve, arra felmászva mind a négyen izgatottan várjuk a Naplementét, amit meg is kapunk, s grátiszként még a Holdfelkelte látványában is gyönyörködhetünk. Nosza, igyunk egy pálinkát!

Nehezen indulunk vissza, maradnánk még. Az is felmerült, hogy itt aztán nyugodtan tudnánk sátrazni is – de ez persze lehetetlen, mert a sátor már egy bissau-i bérből és fizetésből élő ottanit boldogít a pokróccal együtt. Besötétedik, visszamegyünk a városba, ahol lassan csomagolnak az árusok, de még nyüzsi van. Megkeressük azt a szállót, ahol Lőcsék tavaly hazafelé megszálltak. Hotel Salama a neve, egy kis elzárt téren van, ahol árusok hada van még ilyenkor. Először bemegyünk, felderítjük a szobákat – az eleddig általunk megszokott afrikai szálló dizájn és minőség itt kenterbe verődik. Nagyon szép és igényes az esti pihenőhelyünk, a szobák megtekintése után maradunk is. Bár hidegek a szobák, légkondival viszont befűthetőek. Felcuccolunk, aztán egy kis sétára indulunk a belvárosba – nem sokat, de azért mászkálunk egy darabig. Ami Lőcsnek és Gyurinak már megszokott mind látványban, mind tevékenységekben, az a lányokban erős ellenérzéseket, reakciókat vált ki, nem is sokat barangolunk.

Visszatérve a szállóba, Gyuriék szobájában némi rágcsa mellett átnézzük a blogra még fel nem tett írásokat, majd kibontjuk a Marjane-ban vásárolt alkoholokat – Nosza, igyunk egyet! Vagy kettőt. Megbeszéljük a másnapi menettervet, s aludni térünk.

A nap szavai: önpuncs és pálinkapánik. Made by Heni…

A nap mondása: Henitől – a kaktusz az jó, a kaktuszban lehet pisilni Egy másik az Atlaszban: Állítom, hogy láttam egy flamingót!

A nap vicces válasza: Heni kérdez – Mi ez a kajaszag? Ildi válaszol – Szőnyegek!

A nap érdekessége: Lőcs, amíg szerel, odamegy hozzá egy jópofa srác, aki kocsimosással keresi kenyerét. 3 tollal gazdagodik, aminek roppantul megörül. Elbeszélgetnek, Ouarzazate-ban lakik, büszkén ecseteli a városát és a környékét. Be is mutatkozik, mert érdekes neve van: apja Citroen szeretete miatt az ő neve Abdelaziz Citroen lett, s hogy ezt alátámassza, megmutatja a személyi igazolványát.

Vezetett távok: Gyuri ( Agadir – Tafraoute ): 188 km